Óvodaérettség?!

Nagy esemény minden Szülő életében, amikor kicsi gyermekükkel először lépik át az óvoda küszöbét. Számítanak arra, hogy ezzel gyökeresen megváltozik a család megszokott napirendje és élete -különösen, ha az anya munkába áll-, de sokan ekkor szembesülnek azzal, hogy az óvodai életbe való SIKERES bekapcsolódás (beszoktatás-befogadás) nem csak az óvodai módszereken, szakembereken múlik, hanem komoly kritériumai, feltételei vannak a gyermekre szülőre nézve is. A magyar gyermekek, ha 3. életévüket az adott év augusztus 31-ig betöltik óvodakötelessé válnak, de Intézményünkbe már egy évvel korábban, 2-2,5 évesen érkeznek a gyermekek. Az otthoni élethez képest a legnagyobb változást az hozza a közösségbe kerüléskor, hogy a kizárólagos figyelem a gyermek irányába, a kétszemélyi kapcsolat megszűnik.
 
Ennek viseléséhez szükséges, hogy a gyermekben már kialakuljanak bizonyos idegrendszeri (pszichés) érettségi folyamatok, viselkedési normák, önállósági szintek is. Ekkor mondjuk, hogy
érett a közösségi életre.
 
  1. Szobatisztaság nem alapvető feltétel, de ha a 3. életévre ez nem jelenik meg, jelzés értékű lehet bizonyos éretlenségre. A stabilan szobatiszta gyermek általában már éjszakára sem kap pelenkát és a délutáni pihenőre sem.
  2. Önállóság elvárható már egy bizonyos fokon, illetve az önállóságra való törekvés a gyermek részéről. Pld.: önállóan étkezzen, igyon pohárból, kis segítséggel WC-t használjon, öltözködésnél próbálkozik, apróbb kéréseket teljesen. Az óvodában egy- két felnőtt van 25 gyermekkel, tehát önállóság hiányában a gyermek feszült, kétségbeesett lesz.
  3. Beszéd, kifejezőképesség: Fontos, hogy a gyermek, legalább alapvető igényeivel kapcsolatban, ki tudja magát fejezni az óvónőkkel és kis társaival szemben is. Természetesen a beszéd hiányában fel lehet venni az óvodába. A kifejező beszéd 2-3 éves korban életkori sajátosság, ennek hiánya szintén fejlődési probléma, minél korábban érdemes állást foglaltatni gyógypedagógussal.
  4. Lelki érettség: kiemelt jelentőséggel bír, hogy a gyermek pár órára el tudja fogadni az anya távollétét, és tisztában legyen azzal, hogy óvodai tartózkodása nem végleges, legyen biztos abban, hogy érte fognak jönni. Ugyanez az érettség vonatkozik a szülőre is, hogy a fizikai elválást el tudja fogadni.

 

A gyereknek nem szabad éreznie, hogy a szülő elbizonytalanodik, aggódik, a felnőttnek erőt kell sugároznia. Az anyának tudatosítania kell a gyerekben, hogy más felnőttben is bízhat, más felnőtt is szeretettel veheti körül. A szocializációs folyamatnak fontos lépése, amikor az anya-gyerek duális kapcsolatba belép az apa, aki szintén biztonságot nyújt. Majd belépnek ebbe a körbe a nagyszülők, rokonok, fokozatosan tágul a gyerek szociális tere. Végül eljut oda, hogy a játszótéren vagy kortársakkal eljátszik anélkül, hogy a szülőnek közbe kellene lépnie. Minden idegentől, újtól félni fog a gyermek, ha nem tanulja meg, hogy az új lehet pozitív is. Az anyának tudatosan törekednie kell arra, hogy a gyermek fokozatosan leváljon. Ha a szülő arra koncentrál, hogy mindentől megvédje a gyerekét, akkor később, ha majd elengedi a kezét, az lesz az érzése, hogy a gyerek veszélyben van. Ez pedig frusztrációt okoz a gyermekben, aki amúgy is szorong az új helyzet miatt. Ekkor tehát hiába mondogatja az anya, hogy „jó helyen vagy itt, kisfiam”, ha közben szorosan öleli. Úgy kell a gyereket elengedni, ahogyan a madár a fiókáit: határozottan indítja útnak a fészekből, mert bízik abban, hogy a szárnyuk elég erős a repüléshez. A kismadarak maguktól ritkán indulnak el, de ha az anyjuk meglöki őket, a szárnyukat reflexszerűen kiterjesztik. Így van a gyerekkel is: az anyának határozottan kell biztatnia, hogy belépjen a közösségbe, és a gyerek reflexszerűen használni fogja a már meglévő védekező-mechanizmusait, vagy pedig megtanulja az újakat másoktól. Csak akkor fog önálló felnőtté válni, hogyha az anya határozott e tekintetben, mert a gyermek soha nem fogja azt mondani, hogy „most már engedj el”. 

További cikkek